Gyorsulási verseny

Olvasási idő: 3 perc

Nem emlékszem igazán, hogy mikor is kezdődött. Talán lassan, észrevétlenül kúszott bele a mindennapokba. Vagy az is lehet, hogy hirtelen, valamelyik nagy váltással érkezett az életembe. De egy biztos. Itt van velem, és ha egy picit is nem figyelek, azzal fenyeget, hogy maga alá temet.

Folyamatosan rohanunk, a világ felgyorsult körülöttünk, naponta születnek új dolgok, és tűnnek el régiek. Elég csak egy Google keresést indítani, hogy észre vegyük, hogy milyen méreteket ölt a gyorsaság a mindennapjainkban.

Mi meg csak haladunk a dolgokkal, úgy, ahogyan a környezet diktálja.

Az utóbbi időben azt vettem észre magamon, hogy folyamatosan rohanok, kapkodok, mindig tele van valamivel a fejem. Ez talán sokotoknak ismerős, nem egyedi eset. Hogyan jutottunk el odáig, hogy mindent a leggyorsabban, azonnal, és legelsőként akarunk megcsinálni? Azt is észrevettem, hogy szeretek gyorsan túl leni a kevésbé kellemes dolgokon, és letudni a kötelező feladataimat.

Talán még általános iskolából jön ez a rutin, hogy csak legyek készen gyorsan a házi feladattal, hogy mehessek játszani. Vagy olvasni. Ugyanígy a dolgozatokkal, téma zárókkal, csak legyen készen gyorsan, hogy több szünet legyen enni, és beszélgetni a többiekkel. Manapság a beadandókkal vagyok így. Legyen készen gyorsan, hadd adjam le, utána pedig felejtsük el az egészet

Azóta pedig

egyre nagyobb, és nagyobb méreteket ölt ez a gyorsasági kényszer nem csak a tanulmányaimban, hanem az életem más területein is.

Várom a félév közi és a nyári szünetet, mert, hogy majd az milyen jó lesz, várom a találkozásokat a barátaimmal, és a vidéki rokonaimmal, várom az ünnepeket, a különleges alkalmakat. És

mindeközben elfelejtettem, hogy hogyan tudom élvezni ezeket a dolgokat, pillanatokat amikor eljönnek.

Egyszer csak azt vettem észre, hogy ezek az alkalmak egyszerűen elrepülnek mellettem. A nagy hajtásban nem engedem meg magamnak azt, hogy megálljak egy pillanatra, és csak élvezzem azokat a dolgokat, amik most vannak, és ne azokkal foglalkozzak, amik majd lesznek. Vagy éppen nem lesznek. Annak ellenére, hogy tudom, hogy ez nincs jól, nagyon nehéz rávenni magam arra, hogy változtassak.

Nem azért, mert nem szeretném, hanem azért, mert olyannyira az életem része lett a „gyorsan-gyorsan”, hogy amikor lehetőség van arra, hogy élvezzem a dolgokat, akkor is folyamatosan motoszkál bennem az érzés, hogy nem helyes, hogy én csak itt lógatom a lábamat, miközben mások keményen dolgoznak. Néha egész egyszerűen bűntudatom van akkor, amikor semmitcsinálok Vagy éppen attól félek, hogy lemaradok valami fontos dologról. Azokról a feladatokról nem is beszélve, amik mind tegnapra kellenek.

Szépen lassan, de biztosan maga alá temetett ez az élet vitel, aminek, ha belegondolok számos negatív hatása lehet, és van is az egészségre, közérzetre, mindennapokra.

A biztos és univerzális megoldását nem ismerem a problémának, de számos olyan tevékenység, és gyakorlat van, ami segít kizökkenni ebből a gyorsulási versenyből.

Számomra az egyik legkedvesebb zökkenés, a sütés. Minden vizsga időszakot ezzel zárok le, ugyanis szükségem van arra, hogy pihentessem az elmémet.Ez az idő, amikor nem létezik más, csak én és az alapanyagok a konyhában, szekrényben.

Sétálok körbe, vizsgálom a liszteket, magokat, élesztőt, sütőport, tojásokat. Felmérem a lehetőségeimet, és közben törpölök, hogy mi is készüljön ma. A rituálém fontos része az is, hogy eldöntöm mi készüljön. Nagyon sokszor hangulat függő, hogy édeset, vagy sósat, kicsit, vagy nagyot sütök-e. Nehéz időszakok után szeretek kelt tésztákat, és kenyereket választani, ugyanis egyszerűen lenyűgöz, az, ahogy az élesztő megkel, majd a tésztát is megkeleszti. Hosszú perceken keresztül nézem, ahogy a kis élesztő-gombák levegővel töltik meg a tésztámat, és a két- háromszorosára kelesztik azt. A döntés után pedig szépen, nyugodtan összeállítom a süteményt, és várom, hogy elkészüljön.

Leülök a sütővel szemben, és figyelem, hogyan nő meg a tészta, hogyan változik meg a színe, milyen illatok indulnak útjukra.

Egész egyszerűen kizárom a külvilágot, nincs szorító, sürgető érzés a gyomromban, egyszerűen csak ketten vagyunk ilyenkor, a süti a sütőben, és én.

 

Kapcsolódó bejegyzések

About the Author /

b.anett0928@gmail.com

Anett. Egyetemista, sütiimádó, kutyabolond. Valamit mindig agyal, kitalál, tervez, pörög, gondolkodik. Pont, mint Micimackó. A mindfulness alapokkal ismerkedik, első kihívása a tudatos fogmosás.

A weboldalon "cookie-kat" ("sütiket") használunk, hogy a legjobb felhasználói élményt nyújthassuk látogatóinknak. A cookie beállítások igény esetén bármikor megváltoztathatók a böngésző beállításaiban.